Az STT 7 csillagai,

és néhány gondolat a magyar kettős­észlelés jelenlegi helyzetéről

Megérkezett az új esztendő, és vele a WDS kettős­kata­lógusának Internetes letöltése, átnézése, feldol­gozása. Nagy projekt nem volt, így a bejegyzések száma 2008-ban mindössze 508 tétellel gyarapodott. Számomra most is a régi adatok korrekciója az érdekesebb: elsőként Otto Struve 7. számú többes­csillagába botlottam bele.

A szokásos szóhasználattal rendszernek nevezett csoportot négy viszonylag fényes csillag alkotja: az Otto Struve-típusú szoros főpár mellett két további kísérőt mértek a későbbi évtizedekben, mégis a WDS 1984-2007 közti kiadásaiban végig 5 bejegyzéssel találkozunk, részben hibásan. Az elmúlt évben a valóságnak megfelelően javították az adatokat, de a jelen írást azért tartom szükségesnek, mert az amatőrök által használt planetárium programok vélhetőleg még jó ideig a korábbi adatbázisok valamelyikét jelenítik meg.

Nyilvántartásom szerint a Meteor kettős­rovatához indulása, 1984 óta az STT 7-ről senki nem küldött be megfi­gyelést, pedig a terület cirkum­poláris, igaz, a felső kulmináció inkább a téli időszakra esik. Még Berkó Ernő sem észlelte, pedig neki mondhatni kedvenc csillagképe a Cassiopeia: száznál több kettősmegfigyelést végzett ott. Ezen a körülményen töprengve jutottam arra a döntésre, hogy az "STT 7 megér egy cikket". Mint a Meteor kettős­rovatának korábbi vezetője, talán megtehetem azt is, hogy nem túl rózsás gondola­taimat ehelyütt lejegyezzem, és az Internet segítségével az érdeklődő közönség elé tárjam.
Az amatőr­csillagászat terén is divatos a vissza­tekintés az elmúlt évtizedekre: hogy csak a legjelen­tősebbet, az MCSE Polarisbeli Szentmártoni Béla Csilla­gászati Szabad­egyetem előadás­sorozatát említsem. 1980-tól magam is szerény résztvevője voltam a Béla által indított és mai szóval: menedzselt kettős­csillag észlelő módszernek, gyakorlatnak. Ennek lényege a vizuális leíró megfi­gyelés volt, ami apróbb korszerű­sítésekkel néhány évvel ezelőttig meghatározó, sőt mondhatjuk: szinte kizárólagos volt a magyar kettős­észlelők körében. Jőve azonban a jóléti társadalom, a nyugati - vagy inkább távolkeleti - goto távcsövekkel, digitális képrögzítéssel... Ebből az anyagiak, a korom, és egyéb okok miatt vissza­vonhatatlanul kimaradtam, mégsem hiszem, hogy a savanyú a szőlő bélyegét lehetne rám sütni. A kettős­csillagok észlelése valójában végtelenül egyszerű dolog: két égi fénypont elkülönül-e egymástól, vagy sem! Ennek persze már ezer föltétele van, de a lényeget a képalkotás fizikai törvényei határozzák meg. Ehhez esetünkben hozzá jön a detektálás probléma­köre, amit általáno­síthatunk az analóg-digitális és emberi agy-mesterséges inteligencia össze­hason­lításának irányába. A szem felbontó képességét a távcső segítségével tized ívmásodpercekre - de saját tapasz­talat alapján kijelenthetem, hogy házi készítésű műszerrel is 0,5"-ig - javíthatjuk, míg a ma rendelkezésre álló képrögzítő chipekkel és furmányos képfeldol­gozási módszerekkel amatőr viszonylatban nemigen jutunk 2"-en belülre. A gyakorlott vizuális kettősészlők viszont jól tudják, hogy a 0,5"-2" közötti szögtartomány a legérde­kesebb, legizgalmasabb! Nem tagadható ugyanakkor, hogy a téma másik része, a pozíci­ószög (PA) és a szeparáció meghatáro­zásánál a modernebb módszer utcahosszal veri a hagyományost, és csak ezzel lehet bekerülni a WDS rangos világába. És itt jutunk el a nagy kérdésig: mi legyen a célja az amatőr csillagászati megfi­gyeléseknek? Erre én itt és most nem adok választ természe­tesen, de szeretnék rámutatni egy másik problémára is. A kettősmérés produktuma egy kép és két számadat. Az előbbire lehet mondani, hogy bravúros, hasznos stb., de azt semmiképp, hogy érdekes, látványos. A sok számadatot tartalmazó táblázatok sem vonják magukra a csillagászat iránt általában érdeklődők figyelmét. Ezen okokból az egyesület lapja, a Meteor sem szívesen biztosít helyet a munka részletesebb bemutatására, amint ez Berkó Ernő esetében évekkel ezelőtt bebizonyosodott.
Végül nem kerülhetem meg a - megítélésem szerint - valamikor virágzó, ma inkább hanyatlóként jellemezhető magyar kettős­csillag észlelés helyzetének említését. Ennek egyik oka személyes jellegű: nincs ma olyan (fiatal) amatőr, akinek ambíciója, de főként IDEJE lenne vezetni a témakört. Ha lenne egy meghatározó egyéniség, akkor meg kellene oldania az észlelői tevékenység fentebb vázolt fejlődési irányát! A professzionális csillagászat megtette és megteheti, hogy a vizuális kettősmegfigyelést bizonyos értelemben eltegye a múlt szertárának polcára, ahogy azt a francia szervezet egyik vezetője, Edgar Soulié 2000-ben, egy balatonfüredi megbeszélésen kijelentette. De mit tegyenek az amatőrök? Mert valljuk meg: érthető, hogy közülük nem mindenkit lelkesít az éjszakákon át exponált képsokaság feldol­gozásának nem kevesebb szobai időt igénylő rabszolga­munkája, nem szólva a szükséges drága és speciális felszerelés beszerzéséről.
A leírtakat természe­tesen lehet vitatni; nem is biztos, hogy igazam van, de ez majd kiderül a jövőben...

Ezek után ideje vissza­térni a cikk eredeti témájához, a STT 7-hez.

Amint a bevezetőben említettem, a főpár "Otto Struve-típusú" (ez nem hivatalos besorolás!), azaz 1847-es felfedezésekor 0,5" szög­távolságú volt, ami 1980-ra 0,9"-re növekedett. A pozíci­ószög 18 fokot nőtt, ami nem utal egymás körüli keringésre, így pálya­számításról sem tudunk. A kompo­nensek 8,9m-9,6m fényessége miatt ilyen szorosságnál a felbontáshoz legalább 20 centiméteres aperturájú távcső ajánlott. A bonni égbolt­felmérésben BD +65 40 számot kapott objektumot a Tycho programban is mérték, de parallaxisát - feltehetően a kettősség miatt - eléggé nagy hibával: távolságára 250±210 fényév adódott.
A közelebbi, kicsit fényesebb kísérő nyugati irányban helyezkedik el 50" távolságban. A BD +65 39 számú csillagról rendelkezésre álló Tycho-távolságadat az előzőnél is pontatlanabb, gyakorlatilag nem is értékelhető. A főpárhoz viszo­nyított pozícióját szintén 1847-ben mérték először.
A KDK irányban látható negyedik tag 7,8m-s fényességével már a Hipparcos program objektuma 1748-as számon, BD +65 41. Távolsága kb. 650 fényév, luminozitása a Napénak 26-szorosa. Első kettős­mérése 1880-ban történt, és 100"-re adódott.
A bevezetőben említett korábbi téves kata­lógus­adatok részletezését nem tartom indokoltnak: a területet felkeresőknek inkább a főpár felbontása jelent komolyabb kihívást, mintsem a távoli kísérők azonosítása.

Vaskút, 2009. január. 4.